A CSONTVÁRY-JELENSÉG a kezdetektől 2015-ig

Végvári Zsófia: A CSONTVÁRY-JELENSÉG

Az elmúlt 110 év Csontváry-történetei nagy vonalakban

„Az én feleletem pedig az: fiam, tudtok sokat, de mégsem tudtok semmit sem, mert nem tudjátok a levegő perspectíváját és a színtávlatot megfesteni.”
Csontváry Kosztka Tivadar

Csontváry Kosztka Tivadar kutatástörténete legalább olyan sok titkot rejt, mint Csontváry festészete. A kutatások szerteágazók, néha önálló életet élnek, nélkülözve magukat a festményeket is, átlépve a filozófia és a művészettörténet határát. Burjánzik, nő, szóvirágos fordulatokkal indaként tekeredik egy-egy megállapítás, s növi túl önmagát és a festményeket. Bonyolult értelmezési rendszerek, stílusskatulyák egymásra építése egy „másik” Csontváryt rajzol elénk, aki néha őrült, néha zseni, néha posztimpresszionista vagy csak romantikus művész.
Lehet Csontváryt szeretni, lehet művészetét semmibe venni, egyvalami azonban nagyon fontos: objektív kutatások alapján kellene szemlélni művészetét. A művészettörténeti munkamódszerek néha nem elegek ahhoz, hogy megértsük a festészetet. Így járnak Csontváry képei is: a stílustörténet, az ikonológia, a szellemtörténet, a művészetszociológia, a strukturalizmus, a művészetpszichológia és a recepcióesztétika egyenként nem elég Csontváry megértéséhez, mivel „csak” az ember sikkad el a fogalmak és az elemzések között. Csontváry élt, utazott, társaságba járt; művészete egyfajta korlenyomat is, a XIX–XX. század fordulójának világa, s ebben az ő saját elfoglalt helyzete. A festészet mindig egyfajta válaszreakció a korra, így magát a kort, az Osztrák–Magyar Monarchia igen termékeny és disszonáns korát is át kell tekinteni. Az új művészeti és filozófiai irányzatok, a technikai újítások és vívmányok megjelennek Csontváry alkotásain. Rudolf Steiner, Isadora Duncan, az Uránia Tudományos Színház, az életreform-mozgalmak vagy a Vasárnapi Kör is része kell legyen Csontváry autonóm írott és festett életműve megfejtésének.
Csontváry itt élt Európában, a fővárostól távoli poros falucskától Budapesten át Baalbekig. Életműve nem egységes, de mitől is lenne az, hiszen egyfajta szűrőként értelmezte az őt körülvevő világot, így megértéséhez nélkülözhetetlen a századforduló világának megértése.
Számomra ez Csontváry titka.

Bevezetés

Csontváry első festménye – saját állítása szerint – 1893-ban készült: „Az első olajképem” címet viseli egy pillangókat ábrázoló festmény. Ettől a dátumtól számítjuk azt a „hivatalos művészettörténet szerint” elismert közel húsz évet, mely alatt jóval több mint 150 művet alkotott. Ezzel a számon tartott, viszonylag kisszámú, de annál monumentálisabb életművel a festő a magyar művészettörténet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.
Csontváry művészetének megítélése a jól ismert tematikai és stiláris sajátosságai ellenére is komoly vitákat eredményez még napjainkban is. Megítélését maga az ítész kora is befolyásolta; a képeket értékelő művészettörténeti elemző módszerek folyamatosan változtak. Míg az 1920–1930-as években az ikonológiai szempontok domináltak, (1) addig az 1930–1940-es években a strukturalizmus, (2) 1960-tól pedig a művészetpszichológia (3) és pszichoanalitika. (4) Csontváry stíluskörökhöz való kapcsolása sok esetben eredménytelennek bizonyult, hiszen a konklúziók levonásakor az eredmények bizonytalanok voltak. Tartották bolondnak és zseninek, dilettánsnak és ösztönös őstehetségnek aszerint, hogy konzervatív vagy haladó szemlélet, vagy éppen aktuális műkritikai irányelv diktálta-e stílustörténeti besorolását.
A kritikákból válogatva áttekintjük és tartalmilag összefoglaljuk Csontváry kutatási korszakainak legfontosabb irodalmát. Több esetben szélsőséges megítélésekkel is találkozunk, melyek ismertetése során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kritika születési dátumát sem, vagyis a korszellem értékelését. Az írások nagy részén érezhető a „kor” lenyomata vagy politikai befolyásoltsága. Ugyanakkor Csontváry művészetének értékelésére jellemző a periodicitás: a kutatás többször szaladt vakvágányra, majd húsz-harminc éves pihenési ciklusok után újra feltámadt, a művészt már egy új korszak művészeti példaképévé, ikonikus alakjává állítva.
A Csontváry-kutatás a diskurzusból – „disszidens magyar hangként” – Jászai Géza értelmezését is kirekesztette. Jászai az 1960-as évek fellobbanó, „magányos cédrusként” a művészet egén tündöklő Csontváry-képét más alapokra kívánta helyezni, szembeszállva a Fülep Lajos és Németh Lajos által hangsúlyozott elméletekkel és irányvonalakkal. Ugyanígy körön kívül maradt a szintén Németországban dolgozó és publikáló Vágó Zsuzsa (Susanne Vago), akinek igen fontos, Csontváry festészetével foglalkozó munkáját sokáig csak Németh Lajos kritikájának tükrében olvashattuk.
Csontváry reneszánszának utolsó „élesztgetése” közvetlenül az ezredforduló előttre tehető; de talán a zavaros politikai viszonyok, a kelet–nyugati orientáció miatt Csontváry művészetét ez a kor nem tudta kellőképpen magáévá tenni, így nem sikerült az aktualizálása. Csontváry „rosszkor volt rossz helyen”, hiszen a rendszerváltás körüli politikai és gazdasági viszonyok megváltozása nem tette alkalmassá a közönséget a befogadásra. Az 1990-es évek körüli gazdasági és politikai problémák egyfajta törést jelentettek a művészetek és a művészettörténet társadalomhoz való kapcsolódásában. Míg az 1990-as évek előtt a kultúra, így a kiállítások, a zenei, a színházi programok hozzátartoztak a mindennapokhoz, addig 1990 után bizonyos érdektelenség figyelhető meg, és a kulturális értékek „élvezete” láthatóan már függött a társadalmi szegmentációtól. Ennek ellenére a Csontváry-kutatás legújabb reneszánszának kezdete erre az időszakra tehető, amikor több, kisebb, de irányt adó tanulmány is megjelent. A festményeket a 2000-es évekre már tökéletesen restaurálva állították ki, az 1960-as évek reprodukciói alapján azonban némelyik jócskán megváltozott. Több festményt dublíroztak, vagyis magas hőmérsékleten fektették új vászonalapra, így az enyves kötőanyag alacsony olvadáspontja miatt a pasztózus, plasztikus részek lelapultak, elveszítve a felület plaszticitását.

1 Az ikonológia 1920 és 1930 között kialakult művészettörténeti kutatási terület, mely elsősorban a műalkotás szimbolizmusát elemzi a formai analízis, valamint az ikonográfia módszerei mellett. Az ikonológia célja, hogy a műalkotást egy „világnézeti elképzelés” megtestesüléseként, szimbólumaként értelmezze.

2 A strukturalizmus a művet elemeire bontja és az elemek közötti viszonyokat elemzi. A művészettörténeti strukturalizmus a Bécsi Iskola művészettörténeti körből indult el; a pozitív eredmények mellett azonban az empirikus jelenségekre nem tud magyarázatot adni.

3 Több tudományterületet érintő, interdiszciplináris tudomány, mely az észlelést, a megismerést, a művészet jellegzetes stílusjegyeit és az alkotást/művet tanulmányozza, kérdéseket tesz fel az észlelésről.

4 Mélylélektani vizsgálati módszer, mely a lelki zavarokat tudat alatti okokra vezeti vissza, az „átlagostól” eltérő személyiséget azonban hamar tébolyult tudatállapot meghatározással bélyegzi meg.

2000 körül a művészettörténet kézzel fogható eredményeket – monográfia vagy a festmények részleges, restaurátori vizsgálata, amit Németh Lajos neve jelzett az 1960-as években – nem tudott felhozni Csontváry művészetével kapcsolatban. Átfogó, az életművet objektív alapokon értékelő monográfia nem született; ennek egyik oka lehet a hierarchikus művészettörténeti kánon, mely egymásra épülő, lépésről lépésre haladó kutatásokat enged csupán.
A Csontváry-kutatás jelenleg is magán viseli az 1960-as évek elveit; nehezen szabadul meg a művész, mint patológiás őrült zseni megítélésétől. Az a kisszámú kísérlet, mely az 1990-es években a Csontváry-kutatás reformjára irányult, visszhang nélkül maradt. Sinkó Katalin „Madonna festő” és „Allegorikus jelenet”, Tímár Árpád „Új Csontváry reneszánsz” tanulmánya, a Mezei Ottó kiadatlan írásaiból összeállított tanulmánykötet, vagy a kétkötetes Csontváry-dokumentumok szintén Mezeitől sem indították újra Csontváry művészetének újraértelmezését. Az átfogó, nagyívű és értékes Mezei-tanulmány nem volt elég közérthető és sajnos kellő elismerés nélkül maradt. Még méltó kritikát sem kapott, ami ebben az esetben nem a művet minősíti, hanem a Csontváry-recepcióban részt vevő kutatók hiányossága.
A XXI. század fordulóján azonban a művészettörténeti elemzések sorából két kimagasló, alapos és az aprólékosság precizitását felvonultató, de csak részleges fejezeteket, művészi periódusokat és viselkedést tárgyaló írás némely előrelépést hozott Csontváry kutatásában: Galavics Géza és Szabó Júlia művei.

A fenti nagyszerű tanulmányokat azonban az általános gyakorlat nem hasznosította. Az évtized elején a műkereskedelem és a piacorientáció megerősödésével bizonyos festőművészek életműve hirtelen a figyelem középpontjába került, a műtárgyak pénzforgalmi árucikké, jó befektetéssé váltak. A 2000-es évek elejétől aukciós rekordokat értek el Rippl-Rónai József, Munkácsy Mihály, Vaszary János, a nagybányai művésztelep alkotói vagy Szinyei Merse Pál munkái. Az aukciókon történő értékesítés egyfajta „értékmérővé” vált, melyből sokáig kimaradt Csontváry Kosztka Tivadar az életmű 1960-as években történt lezárása miatt. Mint említettük, a hivatalos Csontváry-festmények száma ma is valahol 150 körül mozog, egy-egy új festmény valódiságának „bizonyítását” és műkereskedelmi „felépítését” hosszú évek munkája előzi meg. Az utóbbi években „hivatalos” Csontváry-alkotás csak aukción cserélt gazdát, annak ellenére, hogy a festő műveinek száma becslések alapján túllépheti az 500-at is. A kevés „hivatalos” festmény magas árat generál, vagyis az egy hitelesített Csontváry-festmény eladása körül kirobbanó médiaszenzáció az aukciós ház ázsióját és patináját is tovább növeli, a festményekhez készült, tanulmánykötetnek látszó publikációk művészettörténeti értéke viszont elhanyagolható.
Az aukciós piac új, eddig ismeretlen problémákat generált a rendszerváltást követő időszakban. A „műkereskedelmi” művészettörténet egyre jobban elválik a klasszikus művészettörténettől, így sok esetben nem a műtárgy életműbe való helyezése a legfontosabb feladat, hanem a festmény értékének „alátámasztása”; vagyis a művek felkutatása. Csontváry új kultusza azonban pontosan a műkereskedelmi akciók és aukciók hatására kezd újjáéledni, de az újjáéledést egyelőre a leütési árak és a szenzáció generálják. Az elmúlt években magyarországi aukciós leütési rekordot döntött a Szerelmesek találkozása című festmény (2003, 230 millió Ft), majd a Teniszező társaság (2005. december), Nagyházi Galéria, 90 milliós leütés, a Hídon átvonuló társaság (2006. május, Mű-Terem – ma Virág Judit – Galéria, 180 milliós leütés, ezt követte az Olasz halász című festmény előkerülése 2009-ben, mely csak 2017-ben került kalapács alá (140 millió Ft), de említést érdemel a 2012-ben újonnan előkerült, úgynevezett Ötödik Trau (240 M Ft) című festmény is, a két vezető aukciósház eladásával és két színes kötettel.

Csontváry Kosztka Tivadar: Olasz halász (olaj[ként jelölve] vásznon, 57,5 x 56,5 cm, c. 1901, privát gyűjtemény) – balra a festmény, jobbra a festmény reprodukciója az 1936-os Fränkel szalonban rendezett Csontváry kiállítás katalógusában

Csontváry Kosztka Tivadar: Szerelmesek találkozása

Csontváry Kosztka Tivadar: Traui látkép naplemente idején (olaj[ként jelölve] vásznon, 66,5 x 34,5 cm, 1899, privát gyűjtemény)

Csontváry új, átfogó és teljes képet adó reneszánsza még várat magára, bár csíráit Galavics Géza és Szabó Júlia új szemlélettel már megalapozta: új nézőpontok szükségesek ahhoz, hogy a közel harminc-negyven éves hallgatás után újra beszélhessünk Csontváry-kultuszról. A XXI. század elejének elemző módszere az aprólékos, minden részletre kiterjedő vizsgálat kell legyen. A kutatások újragondolása, a pontos módszerek kiválasztása, a széles körű vizsgálódás hozhatja meg az eredményt, mely során egy új, a régiektől teljesen eltérő és eddig ismeretlen kép rajzolódhat ki Csontváry Kosztka Tivadar művészetéről.

A Csontváry-recepció (5) 

A kortársak

Csontváry művészetét már első kiállítása során kritikák érték, bár a kihalt iskolákban és a millenniumi kiállítás Iparcsarnokában rendezett tárlatoknak nem volt nagy sajtóvisszhangja. Mai napig az a kép él a köztudatban, hogy Csontváryt habókos gyógyszerészként tartották számon már saját korában, aki magát „Csontváry úr”-nak szólíttatja.6 Ez az általános vélekedés csak tovább duzzasztotta a Csontváry-legendát.
A korabeli kritikákat név szerint ismert és név nélküli újságírók írták, bár megkockáztatom, hogy a hosszabb lélegzetű, név nélkül megjelenő írásokhoz Csontvárynak is köze volt, vagy olyan írhatta, akit Csontváry jól ismert, vagy éppen ő maga. Érdemes megnézni az újságokban megjelent „kritikák” dátumát. Csontváry fiatalon tanulmányozta és alapkönyvének tekintette az Önsegély című munkát, mely az önmenedzselés egyik alapmunkája volt a korszakban. Erről így ír Nagy Önéletrajzában: „Erre főnököm azzal állott elő, írjak Kelety Gusztáv felső rajziskolai igazgatónak, s a rajzok alapján kérjem a felvételt az iskolába gyakorlatozónak. A válasz az volt: maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom s nem kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva. Erre nem estem kétségbe, hanem meghozattam az Önsegély című munkát, azt hiszem, Schmilestől, amelyből megtudtam azt, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre.”7

5 A Csontváryról írott kritikákat Németh Lajos később kötet formájában publikálta, de erősen szelektíven válogatott, s a Csontváry életében megjelent „kortársi” kritikákat alig vette számba.
6 Pesti Hírlap, 1905. szeptember 9.
7 Csontváry 1908.

Csontváry Kosztka Tivadar: A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (olaj[ként jelölve] vásznon, 293 x 205 cm, 1902-03, Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

Az ismeretlen szerzőktől származó írások sorát Az Újság8 című lap nyitja: „A mester […] azt mondja, hogy az ő új technikájának a titka az olajfestékek alapos kiválogatása s »telítése«. Annyi bizonyos, hogy képei oly élénkek, hogy az csak csoda. […] kifejtette, hogy a legtöbb képén (mint például a kairói részleten) világítási problémákat keresett s vissza akarta adni az alkonyuló nap, a gázlámpa és a villanyfény együttes ragyogásának az összeolvadó hatását. De kifejtette azt is, hogy a Salamon falánál siránkozó zsidókat […] scholasztikus művész nem képes megfesteni, mert nem bírja áthidalni a levegőt…” Az ismeretlen kritikus azt is leírja Csontváryról, hogy „Nem vagyunk annyira járatosak az olajfestés technikájában…” Figyelembe véve, hogy Csontváry nem a klasszikus olajtechnikát alkalmazta tubusos olajfestékekkel, ez a mondat erősítheti Csontváry szerzőségét.
Kézdi-Kovács9 kritikája nem egyértelműen elismerő. Viszont megtudhatjuk belőle a kiállított művek darabszámát: körülbelül 25 darab, melyek tiszta színkenéssel készültek. Kézdi egyik legérdekesebb mondata Csontváry anyaghasználatára vonatkozik: „…meghívóin azt hirdeti, hogy képeit eredeti találmányú technikával festette.” Ez az állítás a kiindulópontja Csontváry anyaghasználata átfogó kutatásának; a tárlat a nemzetközi hírű gácsi posztógyár közbenjárására kerülhetett az éppen üresen álló Iparcsarnok épületébe, ahol rendszeres ipari és mezőgazdasági kiállítások voltak, melyekből nagy területet foglalt el a textilipari termékek bemutatását szolgáló rész.
Csontváry a festményeit – feltételezések és a visszaemlékezései alapján – 1907-ben már bemutatta Párizsban. Az eseményről csak „szóbeszéd” maradt fenn, sem katalógus, sem kritika nem került elő a mai napig.

8 A „Csontváry” Kosztka-kiállítás. Az Újság, 1905. szeptember 9. 10.
9 (k. k. l.): („Csontváry”). Pesti Hírlap, 1905. szeptember 9.

Részlet a L’Aurore című lapból, melyben Csontvary-Kostka egyhónapos kiállításáról tudósítanak. (10)

Jardin des Plantes – La Grande Serre, Párizs botanikai kertje, 1905-ben postázott képeslap (11)

10 Exposition Csontvary-Kostka, Petites Nouvelles. In: L’Aurore, 1907. június 5., No. 3514 http://epa.oszk.hu/03000/03057/00078/pdf/EPA03057_balkon_2015_9_20-23.pdf (2020 03 16)
„Exposition Csontvary-Kostka. – Grande serre de la ville de Paris, cours la Reine Entrée du pont l’Alma: Du 7 juin au 7 juillet: entrée 1 fr., le jour de l’ouverture 5 fr. Carte permanente, 5 francs.”
Forrás: gallica.bnf.fr / Bibliothèque nationale de France
11 Forrás: delcampe.net

Charles Léandre karikatúrája Pierre Veberről 1898 körül

Yartin, (18) vagyis Nyitrai József jól summázza Csontváry lényegét 1908-ban: „művészete is kizárólag az övé. Nem hasonlít hozzá senki…” Pár év múlva így folytatja (1910): „járatlan úton jár s ez az út teljesen az övé.” (19) „Egyáltalán nem közömbös, hogy az utak elválásánál Yartin Csontváryt azok közé sorolta, akik Lukács szavai szerint »a dolgok lényegét akarják kifejezni«, akik »a régi művészetnek, a művészetnek újra feltámadását« képviselik” – írja erről Tímár Árpád, megmagyarázva a Yartin által említett „nagy stíl” fogalmát is: „A régi művészettel egyenrangú »nagy stíl« igénye, vágya egyébként már 1908-ban megfogalmazódott Fülep Lajos »Új művészi stílus« című írásában: »mindenikük először megteremti maga körül a nihilt, hogy utána egyedül építse föl a maga világát – minden-ki külön a maga világát – pusztítva és építve, tagadva és állítva egyszerre […] Építve – csak magukból és csak magukra. Egyedül megteremteni magukban azt, amit azelőtt sok ember és sok esztendő, tán több száz esztendő teremtett – stílust. Egy stílust, mely egészen az övék, mint voltak azelőtt stílusok, melyek egy-egy népé voltak.«” (20) „…az impresszionizmus – vagy a naturalizmusnak bármely formája – mai igényeinket nem tudják kielégíteni […] újra föl-támadt a vágy egy olyan művészet megteremtésére, mely fölötte áll az időnek, […] mely ne megtagadása legyen a múltnak, hanem szerves folytatása […] A teljes bomlás után újra kívánjuk a művészetek nagy és abszolút érvényét…” (21)
Elek Artúr (22) szintén az Újság hasábjain utal arra, hogy Csontváry eddig ismeretlen utakon jár, melyet egyfajta dilettantizmusnak állít be, egy olyan művésznek, aki az elvárt rendszerbe nem illeszkedik: „Mintha soha modern festményt nem látott volna, mintha minden hatástól függetlenül próbálkozott volna meg a festéssel, a festészet modern problémáitól, a színkeverés, a levegő, a fény problémák keresésétől olyan szűz ennek a maga korától elkésett, sok századévvel elmaradt festőnek a művészete.”
Két nappal később a Pesti Naplóban az ismeretlen író szerzősége szintén gyanút ébreszt. Írása válasz Elek cikkére: „Excentrikus ember és excentrikusak a képei. Első pillanatra úgy hatnak, mintha a festés és rajzolás elemeiben járatlan, nem tehetség nélkül való, de erején felül nagyot akaró ember művei volnának. Az alaposabb szemlélet arról győz meg bennünket, hogy ami gyerekességnek látszik, az a természetnek, a formáknak és különösen a színeknek naiv, primitív, de érdekes felfogása és értékelése. A modern festők közül sokan tudatosan igyekeznek visszatérni egy konvencióktól mentes ősállapothoz. Csontváry benne van ebben az állapotban, minden akadémikus tanítás nélkül, sőt annak ellenére néz szét a világban és dolgozik a kép kedvéért, színek kedvéért, a színekkel való munka gyönyöréért, semmi egyébbel nem törődve.” (23) A továbbiakban a művek méretét is tárgyalja, mintha ez lenne a jó és a kevésbé jó kép megítélésének alapja.

Egy újabb szignálatlan cikk következik szintén 1910. május 29-ről (24): „Akik a kiállítást megnézik, bizonyára csodálkoznak majd azon az ellentéten, amelyet a legtöbb képen látnak: a tájak, a városrészletek és várak mindent meglátó szemmel és mindent reprodukáló készséggel vannak megfestve, az alakok pedig szinte az együgyűségig kezdetlegesek.” E kritika utolsó része az előbb említett név nélküli szerző Panaszfal-kritikájára hasonlít, ahol „szertelenné válik a naivitás”. Ugyancsak 1910. május 29-én jelent meg az Egyetértésben (25) egy szerző nélküli kritika: „…összegyűjtött munkái a primitívek szeretetéről, dekoratív érzékéről s a kompozíciók megértéséről tesz tanúságot. […] s ha néha-néha dilettánsnak mutatkozik, ezt talán a túlzásba vitt egyszerűsítésnek a rovására írhatjuk.” Érdemes elgondolkoznunk, hogy az 1910-es évek elején mit jelentett a „primitívek szeretete”. Ez évben, illetve az 1900-as években sok írás jelent meg Paul Gauguin „primitív” kultúrákhoz való fordulásáról, „primitív” tanulmányairól. Érdemes lenne bővebben foglalkozni ezzel a kérdéssel annak tükrében, hogy a Csontváry-féle Tengerparti sétalovaglás című festmény Gauguin Lovasok a tengerparton (1902) című munkájának parafrázisa.

15 New York Herald. European Salon Supplement. 1907. április. 10. (Veber, P.: Salon de Société Nationale des beaux arts.)
16 Magyar Színpad, 1906. június. 9. évf. 150–178. sz. A darab bemutatója 1904. szeptember 13-án volt a Vígszínházban. Magyar Színpad, 1904. szeptember. 7. évf. 242–271. sz. Ady Endre a Nagyváradi Naplóban 1902. december 2-án említi a darabot. A színlapok alapján Debrecenben 1906 február 6-án volt a bemutató.
17 Magyar Színpad, 1903. február. 6. évf. 32–59. sz.) A kulisszák mögül; Franczia szerző – rólunk. Budapest, szept. 6.
18 Y-n: Csontváry képkiállítása. Az Újság, 1908. november 4. Cs-e. 150–151.
19 Csontváry Kosztka Tivadar kiállítása. Világ, 1910. május 29. 17. Yartin szerzőségét Tímár Árpád azonosította és publikálta 1995-ös írásában. Tímár 1995. 45–62.
20 Uo. 51.
21 Fülep 1988. 367–390.
22 (e. a.): Csontváry Tivadar festményei. Az Újság, 1910. május 29. 21–22.
23 Csontváry Tivadar kiállítása. Pesti Napló, 1910. május 31. 15. A szerző ismeretlen.
24 Csontváry Kosztka Tivadar képei. Budapesti Hírlap, 1910. május 29. 16. A szerző ismeretlen.
25 Csontváry kiállítása. Egyetértés, 1910. május 29. 19. A szerző ismeretlen.

Paul Gauguin: Lovasok a tengerparton (olaj vásznon, 75,9 x 65,6 cm, 1902, Museum Folkwang, Essen)

Csontváry Kosztka Tivadar: Tengerparti sétalovaglás (olaj(ként jelölve) vásznon, 171,5 x 72 cm, 1909, Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

A korabeli tényközlő leírások között fontos szerephez jut a Magyar Nemzet cikke, ahol a szintén név nélküli szerző pontosan leírja a kiállítást: a képek padsorok között, padoknak támasztva láthatóak, keretezés nélkül, mely egyfajta „puritán bemutatkozás, ez a póztalanság kellemes és közvetlen”. (26)
Egy újabb szignálatlan (27) írás a Csontváry-műveket a művészi fejlődés lépéseiként, stációiként írja le. Szintén 1910. május 29-i keltezésű, s egyfajta „önéletrajzot” ad a művész „karrierjéről”. „Érdekes vásznak. Szemléltetői egy különös ember piktúrális fejlődésének. Kosztka Tivadar ötven esztendős korára lett fiatal. Tanuló éveiben szabatos pontossággal »másolta a természetet«, aztán beállt aprólékos, naturalista módon rajzoló müncheni piktornak, végül pedig elzarándokolt a Szentföldre és ott hirtelen elfogta a modern művészet áhítata. Beleszeretett a fénybe. Néma napsütésbe nem a napfénybe. A színek fényébe. Festett világító éjszakákat és sötét éjjeleket, napnyugtákat meg egyebeket, és a színek iránt való fanatikus szeretete elvezette őt a dekoratív hatásokhoz. Lassanként a dekoratív elem lép előtérbe érdekes képein, amelyek végezetül is stabilizáltabbá lesznek. Nagyon érdekes az az út, amelyen szimpla rajzgyakorlataitól a színek stilizálásáig érkezett el Csontváry. Ezt az izgatóan különös fejlődési processzust mutatja be a kiállított negyven képe. Ha megnézzük őket, érezzük, hogy egy minden ízében érdekes, sajátos egyéniséggel állunk szemben, akitől még sok újat várunk.”
Hiába azonban a sok „névtelen” szerző magasztaló kritikája, a név szerint nyilatkozók sora nem tudott mit kezdeni Csontváry egyedülálló-egyedüli művészetével. Várnai Dániel (28) félpiktornak nevezi: „Mohamedje vagy dervise […] valamelyik ultraúj festőirányzatnak. […] Én egyedül állok. Ilyet nem csinál senki” – idézi Várnai Csontváryt.
Bár Tímár Árpád sorra veszi a kritikákat, nem veti fel a kérdést, hogy a szignálatlan írások miért nyilatkoznak erőteljes pozitív töltettel Csontváryról, a jelzettek pedig inkább lehúzzák a képeket. Tímár összeszedte a kritikák pozitív szavait és szókapcsolatait, melyet elolvasva visszaköszönnek Csontváry Önéletrajzának meghatározó kifejezései: „Felismerték »őseredetiségét«, »szuverenitását«, »szilaj energiáját«”, „nem hasonlít hozzá senki, s ő sem hasonlít senkihez”, „semmiféle izmusba sem lehet beszorítani”, ,,a fényhatások fanatikusa”. Méltatták „világító” színeit, „dekoratívitását”, a „színek stilizáltságát”, tájképeinek „monumentalitását”, „japános” megoldásait, a „csodálatos alakú, gyönyörű cédrusfát’”, a régi németekre emlékeztető „naivitását”, „fájdalmas szenvedéssel teli vonalait”. (29) Tímár a negatív kritikákat is összegyűjtötte, melyek már a jól ismert gyerekes, kezdetleges, dilettáns szavakat tartalmazzák.
Tímár alapossága, mélyreható kutatásai aktuális művészettörténeti szempontokat vettek figyelembe; 1995-ben már az ezredforduló elemző módszereit alkalmazta a forráskutatásban. A művészettörténeti kereteken azonban nem lépett túl, holott a korabeli nyelv, Csontváry „leveleket küldözgető”, mindenhez hozzászóló habitusának elemzése elengedhetetlen – az új kutatási módszerek alkalmazása nagy segítség lehet egy-egy festőművész életének pontosabb megismeréséhez. Tímár 2017-es írásában, (30) amely az 1995-ös kutatás folytatása, sokkal drasztikusabban, ellentmondást nem tűrő stílusban fogalmazza meg véleményét, precízen elemez és magyaráz. Az 1911 és 1925 között készült kritikákat és publikációkat elemzi, beleértve Lehel Ferenc könyvének aprólékos magyarázatát és személyiségének bemutatását. A kritikák elemzésénél sorra veszi a szerzőket, átgondoltan, pontosan válogatva a szövegek kiemelt részeit. A válogatásból már egyértelműen az rajzolódik ki, hogy gúnyolódó, rosszindulatú megjegyzésekkel illették Csontváryt: „Elindult tehát a versengés, ki tud bizarrabb történetet kitalálni Csontváryról.” (31)

26 Csontváry Kosztka Tivadar kiállítása. Magyar Nemzet, 1910. május 29. 14. A szerző ismeretlen.
27 Csontváry Kosztka Tivadar képkiállítása. Független Magyarország, 1910. május 29. 18. A szerző ismeretlen.
28 Várnai D.: Csontváry Kosztka Tiva-dar képei. Renaissance, 1910. június 10. I. évf. 3. sz. 289–290.
29 Tímár 1995. 55.
30 Tímár 2017. 155–178.
31 Uo. 158.

A Japán kávéház terasza 1910 körül Szinyei Merse Pál asztaltársaságával (forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum